mély levegő...!

Rémisztő a kép, ahogy ott állok egy ismeretlen ország ismeretlen városában, és az egyetlen ember, akit ismerek benne olyasvalaki, aki egyik pillanatról a másikra sétált be az életembe. Végtelenül félelmetes lenne itt hagyni mindent hirtelen, olyan dolgot csinálni, amit még soha nem csináltam, a saját pénzemből élni egy olyan helyen, ahol nem ismerem az embereket, nem ismerem az íratlan szabályokat, ahol ha nem elég kedvesek vagy előzékenyek velem, megeshet, hogy egy szót sem értek meg abból, amit mondanak. Rettegek a gondolattól, hogy olyasvalakivel éljek együtt, akit féltek a saját kis szeszélyeimtől, a hisztijeimtől, akit épp csak annyira ismerek, hogy őrültség legyen ezt megtenni.
Amiért mégis mennék az viszont az, hogy az a kevés dolog, amitől még ezeknél is jobban félek az az, hogy minden így marad. Hogy itt maradok, hogy tovább kínlódok olyasvalamivel, amit nem szeretek. Hogy soha nem merek majd ugrani az ismeretlen mélységű tóba, hogy soha nem látom majd a világot egy másik időzónában élő szemével, hogy olyan nő lesz belőlem, aki képtelen a változásra, mert fél feladni azt amiben biztos, akármennyi szenvedést is okozzon az neki.
Nincs helyes döntési opció, mindig csak az érzés van a döntés meghozatala után: ha nem gondolsz többé arra, hogy mi lenne, ha a másik utat választottad volna, akkor jó fele indultál.

kerülőutak

Annyira végzetszerűen képesek működni a dolgok, hogy néha legszívesebben csak hátradőlnék és nézném... Valahol bujkál bennem egy apró lény, aki mindenáron rá akar szabadulni a világra. Az egészre, nem csak arra a kis szeletére, amit innen láthatok belőle. Én pedig lassan hagyom, hogy vigyen magával.
Szóval Anglia vár rám, bár valószínűleg nem, mint aupair. Azt kénytelen kelletlen Amerikának tartogatom. :)

a helyszín változatlan, az időpont csúszik

Olyan megnyugtató az érzés, hogy annak ellenére, hogy nem jöttek és jönnek össze azonnal a dolgaim, még mindig úgy gondolom, hogy megyek. Előbb vagy utóbb, de megyek.
A jogsi olyannyira csúszik, hogy még az is lehet, hogy idén nem is sikerül megszereznem (tudniillik állam bácsi elküldte a vizsgabiztosok 99,9%-át imádott fővárosunkból). A nyaramat itthon fogom tölteni, bár az még kérdéses, hogy az országon belül hol. Az is lehet, hogy egy tanulmányi ösztöndíjat is megpályázok, ami a Trinitiy College-be szól egy évre, Hartford-nál.
Mindegy is, de valahogy csak elvisz az utam Amerikáig.

o, England, England!

Nem volt akkora csalódás, talán mert Angliába is nagyon vágyom, amikor rájöttem, hogy igazából oda fogom csak beadni a jelentkezésemet. Most már nincs más hátra, mint előre. Összeszedni az anyagokat, összeállítani az egészet, futkozni kicsit fel-alá a papírok miatt, és persze mindig mosolyogni. :)

pakolj, megyünk...!

A sors fintora. Derült égből villámcsapás.

Mégis utazok.

Mikor? Hova?

Nem tudom. Nyáron. Olaszországba vagy Angliába. Persze au-pairként. Egyelőre nem is tudok dönteni, de húz a szívem a tésztaevőkhöz, csak olyan keveset tudok erről az országról. De hát végül is azért van ez az egész, hogy új helyeket és országokat ismerhessünk meg.

Úgyhogy legyen.

Bevonzottam: annyira vágytam arra, hogy minél hamarabb mehessek, és arra, hogy mehessek az USA-ba, de ugyanakkor elég jó anyagom legyen oda ahhoz, hogy válogathassak a családok között, hogy megtörtént. Hihetetlen, és mégis elhiszem, és furcsa mód nem lebegek méterekkel a föld fölött. Jobb is, csak beverném a fejemet a plafonba.

u r not just a dream.!

Hazafele bementem egy könyvesboltba, hogy nézzek magamnak valami szép kis útikönyvet Hollandiáról, vagy Angliáról. Persze minduntalan beleütköztem LA-ba, NY-ba, vagy általában csak úgy az USA-ba...
Az az első előtti mondat pedig ezer apró jelre és darabra boncolódott szét bennem. Szinte hallom. "Akkor én most rögtön le is beszélnélek az USA-ról..." "...lebeszélnélek az USA-ról..." "...az USA-ról..."
Mire hazaértem, arra jutottam, hogy rendben, legyen: elmegyek egy évre Angliába vagy Hollandiába. Megteszem és megcsinálom, mert utána valóra válthatom majd az álmaimat Amerikában. Még el is hittem, hogy ez nekem teljesen jó, legalább igazán jó évem lehet majd ott, mert már lesz tapasztalatom, és különben is, így legalább már most nekiállhatok a jelentkezésnek és nem kell arra várnom, hogy meglegyen a jogsim.
Aztán, ahogy telt az idő, ahogy beszélgettem az emberekkel, rájöttem, hogy mindtől a külső megerősítésre vágyom, hogy ne adjam fel az álmaimat. Valljuk be, elég kacifántos dolog volna, ha két évre kiiktatnám magam az egyetemről. Arról nem is beszélve, hogy nem érezném jól magam sem a szigeten, sem Hollandiában, hiszen én nem oda akarok menni, nem oda vágyok, és nap, mint nap az lenne a fejemben, hogy én nem ezt akarom. Nem kis részt pedig az teszi vonzóvá ezeket a helyeket, hogy kisebb a rizikó, és hogy hamarabb kijuthatnék. Még most is vannak kétségeim, de ez nem baj. Ha nem lenne soha egy szemernyi sem, akkor nem is mérlegelnék, és könnyen rossz döntést hozhatnék.
Így megszületett az átmeneti döntésem: elmegyek az autósiskolába, és megszerzem a jogsit. Ha az megvan, még akkor is bőven dönthetek úgy, hogy inkább Európában maradok, és ősszel elindulok, de választhatom az óceánon túlra vezető utat is, csak jövő februárban. Van még időm gondolkodni. Nyáron akár el is mehetek Angliába vagy Hollandiába, az is lehet, hogy beleszeretek, és nem is lesz kérdés. Nincs itt semmi gond, épp ellenkezőleg: nagy szerencsémre rá lettem kényszerítve, hogy valóban döntsek, és ne csak akarjak valamit.
Persze még mindig úgy gondolom, hogy Amerikába akarok menni, de biztosnak kell lennem magamban.
Úgyhogy ki kell, hogy ábrándítsalak titeket: úgy tűnik ez a blog az előzményeké lesz. Kaptok cserébe majd egy újat (ki tudja mikor), amikor a kezemben tartom a repjegyemet.
Addig is, aki úgy érzi, azt továbbra is szívesen látom itt. :)

köszi, kislány! :)

Éppen a boltból tartottam visszafele, amikor a pirosnál megállva az út másik oldalán megpillantottam egy családot. A kisebbik gyerek apuka kezében egy halvány rózsaszín pokróccal, a nagyobbik pink overálban anyukája kezét fogta, az arca kipirosodott a csípős hidegtől. Szánkó is volt náluk, de senki nem ült rajta. Amikor váltott a lámpa, és a kislány szaporán totyogva indult meg velem szemben, legszívesebben felkaptam volna, hogy megölelgessem. Ebben a pillanatban történt, hogy rájöttem: nem érdekel mennyi munkával jár, én szeretnék egy ilyen kis totyogósra vigyázni, egyébiránt fennáll a veszélye, hogy magamnak akarok majd egyet gyors iramban. Az meg kinek volna jó...? 

P.S.: Nem fogom kibírni azt az x hónapot, amíg meglesz a jogsim és egyáltalán a programba kerülhetek... Már most alig bírok magammal, és még olyan hihetetlenül messze van minden, amire várni érdemes, hogy távcsővel is csak a körvonalait látom.