mély levegő...!

Rémisztő a kép, ahogy ott állok egy ismeretlen ország ismeretlen városában, és az egyetlen ember, akit ismerek benne olyasvalaki, aki egyik pillanatról a másikra sétált be az életembe. Végtelenül félelmetes lenne itt hagyni mindent hirtelen, olyan dolgot csinálni, amit még soha nem csináltam, a saját pénzemből élni egy olyan helyen, ahol nem ismerem az embereket, nem ismerem az íratlan szabályokat, ahol ha nem elég kedvesek vagy előzékenyek velem, megeshet, hogy egy szót sem értek meg abból, amit mondanak. Rettegek a gondolattól, hogy olyasvalakivel éljek együtt, akit féltek a saját kis szeszélyeimtől, a hisztijeimtől, akit épp csak annyira ismerek, hogy őrültség legyen ezt megtenni.
Amiért mégis mennék az viszont az, hogy az a kevés dolog, amitől még ezeknél is jobban félek az az, hogy minden így marad. Hogy itt maradok, hogy tovább kínlódok olyasvalamivel, amit nem szeretek. Hogy soha nem merek majd ugrani az ismeretlen mélységű tóba, hogy soha nem látom majd a világot egy másik időzónában élő szemével, hogy olyan nő lesz belőlem, aki képtelen a változásra, mert fél feladni azt amiben biztos, akármennyi szenvedést is okozzon az neki.
Nincs helyes döntési opció, mindig csak az érzés van a döntés meghozatala után: ha nem gondolsz többé arra, hogy mi lenne, ha a másik utat választottad volna, akkor jó fele indultál.